Általában Bence volt az első, aki ebéd után elaludt az oviban. De aznap nem jött álom a szemére. Társai rég szundítottak – némelyikük hortyogott is –, amikor Bence még nyugtalanul hánykolódott a keskeny óvodai ágyon.
– Nem! Nem lehet átverés! Biztosan nem az… – suttogta elszorult torokkal, és újra felidézte azokat a szavakat, amelyeket a nagycsoportosok pusmogásából csípett el még délelőtt. “Nincsen Mikulás, átverés az egész, és csak a kicsik hiszik el!” – mondta akkor az egyik fiú. A másik elmesélte, hogy megleste az apukáját, mikor a cipőjébe csempészte a piros csomagot. Egy lány szerint az ovis Mikulás már tavaly is a gondnok bácsi volt, hogyan létezhetne hát igaziból?
Bence csak arra tudott gondolni, hogy az őt meglátogató Mikulás is biztosan egy közönséges ember. Olyan keserűséget érzett, mint még soha. Ölelte az alvós krokodilját és nyelte a könnyeit, míg nagy nehezen sikerült elaludnia.
Furcsa érzéssel ébredt fel. Kinyitotta a szemét. A teremben félhomály volt, de a többiek szuszogását már nem hallotta. Körülnézett, és döbbenten állapította meg, hogy társai egytől egyig eltűntek. Nem látta a keskeny ágyaikat sem, és az óvó nénik is hiányoztak.
Az asztalnál viszont valaki olvasott. Egy piros ruhás, nagy szakállú bácsi…
– Télapó! – kiáltotta Bence, és a furcsa helyzetről megfeledkezve boldogan szaladt az idegen felé.
Az öreg felnézett a könyvből, orrára tolta olvasószemüvegét, és afölött kukucskált a kisfiúra. Bence örömét azonban hirtelen megfékezte a gyanakvás, ahogy eszébe jutott, miről is beszélgettek délelőtt a nagyok.
– Átverés! – kiáltotta dühösen, és hogy leleplezze a jelmezbe bújt idegent, nagyot rántott a szakállán.
– Áú! – jajgatott a bácsi. – Ez fájt. Mondhatom, szép fogadtatás… – dörmögött azután. – Mások alig várják, hogy lássanak, te meg letéped a szakállamat!
– Na jó, a szakállad talán igazi – mondta Bence. – De a többi biztosan jelmez! Hallottam a nagyoktól, hogy Mikulás nem létezik, és te valójában a gondnok bácsi vagy. Ha szakállat növesztettél, akkor is átverés az egész!
Karba font kézzel, dacosan meredt az öregemberre. Szeme sarkában a remegő könnycseppek csaknem útjukra indultak, amikor a Mikulás szelíd mosollyal odalépett hozzá, leguggolt mellé, és a vállára tette a kezét.
– A csokoládé, ami a csomagban szokott lenni, az is átverés? – kérdezte kedvesen.
– Hát… – bizonytalanodott el Bence.
– A mandarin, a mogyoró és a Kinder tojás… átverés volna? – faggatózott tovább a Mikulás.
– Nem… Mivel meg szoktam enni őket – elmélkedett Bence.
– Örülsz nekik?
– Naná – mosolygott ekkor már a kisfiú, visszagondolva a régi idők elmúlt csomagjaira.
– És vajon a piros ruhás idegen, aki a beöltözéssel átvert téged, miért ad neked igazi ajándékot?
Bence ezt már nem tudta megmondani. Kíváncsian várta a magyarázatot.
– Nos, a válasz nagyon egyszerű – folytatta a Télapó. – Azért, mert örül annak, hogy te örülsz. Mert adni jó, és ha az ember egy ilyen klassz kissrácnak adhat csomagot, akkor bizony ő is boldog lesz az ajándékozástól. Átverés ez? Az öröm igazi, és tulajdonképpen nem az számít, hogy piros ruhába bújik az illető, és az sem, hogy az anyukád, az apukád vagy a gondnok bácsi rejlik a jelmez mögött; hanem csakis az, hogy téged szeretnének boldognak látni. Miért lenne ez átverés?
Bencében egy pillanatra megint feltámadt a düh, és keménykedve felelte:
– Mert Mikulás valójában nincs! Az egész egy mese!
– Hohó, nem mese, hanem legenda! Tudod, mi a különbség?
– Mi? – kérdezte Bence.
– A mese kitaláció – magyarázta a Mikulás. – A legenda pedig olyan történet, amelynek a lényege valaha igaz volt.
– Tehát valaha tényleg létezett a Mikulás…? – kapta fel a fejét a kisfiú.
– Bizony ám! Szent Miklósnak hívták, több száz évvel ezelőtt élt, és gyakran adott ajándékot gyermekeknek. Az ő emlékére köszöntünk Mikulás-csomaggal titeket december hatodikán, azaz Miklós napon. És az ő emlékére öltöznek be emberek százai piros ruhába, ragasztanak vaskos álszakállt, és tömik ki a pocakjukat vastag béléssel. Dehogy átverés ez! Hiszen erre az egy napra mindannyian valóban Mikulássá válnak. A szeretet teszi őket azzá, és ezen nem változtat az sem, hogy másnap ismét anyaként, apaként vagy gondnok bácsiként élik tovább az életüket.
– Egy napig annyira igazi Mikulások, hogy az semmiképpen sem lehet átverés, ugye? – értett meg Bence mindent.
– Bizony, egytől egyig igaziak – mosolygott a Télapó.
Bencének vagy ezer kérdés tolult a gondolataiba, ám ekkor az asztalról hangos csattanással leesett a vaskos könyv, melyet az öregember Bence érkezése előtt olvasott.
A kisfiú riadtan ült fel az ágyában, és egyetlen pillanatig azt sem tudta, hol van. A félhomályban nem látta sehol a piros ruhás bácsit. Az asztalnál ismét az óvó néni ült, a szomszédos ágyakon pedig a többiek ébredeztek.
– Vajon tényleg találkoztam a Télapóval vagy csak álmodtam? És vajon ha megnövök és lesznek saját gyerekeim, én is lehetek minden évben egy napra igazi Mikulás? – merengett, miközben a dadus néni kihúzta a függönyt.
Később, uzsonna után az óvó néni egy könyvet vett elő, és mesélni kezdett Szent Miklós legendájáról. Bence hirtelen támadt izgalommal furakodott az első sorba. Nem kellett sokáig várnia, az óvó néni hamarosan magasra emelve mutatta mindenkinek a könyvet.
– Látjátok? Ez a bácsi volt Szent Miklós.
Bence döbbenten nézte a rajzot az öregemberről, aki nem is olyan rég mellette térdelt, és mosolyogva vigasztalta őt.
Titkát azonban nem osztotta meg társaival. Hosszú éveken át hallgatott róla, és közben felnőtt lett. Egy zúzmarás decemberi reggelen aztán betért egy varrónőhöz, hogy Mikulás-jelmezt rendeljen tőle. Végül neki mesélte el ezt a történetet, és tőle tudom én is. Aki nem hiszi, járjon utána!