Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: A róka kedvenc étele (mese)

Bodonovich Márti (m’ARTás) rajzaival

 

Ropi, a róka már napok óta nem fogott semmit. Elröppent a finom fácán, meglógott a zamatos egér, de még az ízletesnek kinéző gyík is túl fürgén szökött be a kövek közé.

– Na, majd a nyulat elkapom – gondolta, és arrafelé osont, amerre két tapsifül látszott ki a fűből.

Azonban Nyaláb, a nyúl idejében megpillantotta a felé suhanó vörös veszedelmet, és nekiiramodott. Árkok, bokrok fölött szökkent át, nyomában pedig ott lihegett a vicsorgó, éhes Ropi róka.

Már-már úgy tűnt, hogy Nyaláb nem menekül meg. Ekkor azonban egy tavat vett észre. Arrafelé rohant.

A tó békés vizén egy csónak ringott. Nyaláb nem sokat teketóriázott, egyetlen óriási ugrással a csónakban termett. Azt sem nézte, kiféle-miféle a csónak gazdája.

Vádli, a víziló szerencsére békés jószág volt. Eszében sem volt nyulat enni. Sőt, amikor látta, hogy Ropi is ugrik, meghúzta az evezőt. A csónak távolabb úszott a parttól. Ropi hatalmasat csobbant. Prüszkölve emelte ki a fejét, és csak úgy kapálózott, csapdosta a vizet.

– Jahaj! – kiabált. – Nem tudok úszni. Segítsetek!

– Nem bánom – mormolta Vádli. – De csak akkor, ha soha többet nem eszel sem nyulat, sem más állatot!

Ropi róka mit tehetett volna? Mindent megígért.

Vádli a part felé irányította a csónakot. Hosszú evezőjével megtaszította a rókát. Ropi csapzottan kecmergett ki. Vizes bundája úgy tapadt a testére, hogy minden bordája látszott. Most tényleg úgy festett, mint egy szál ropi. Üres bendője óriásit kordult.

Ropi szemében két hatalmas könnycsepp jelent meg.

– Soha többet nem ehetek állatot. De akkor mondjátok, mivel lakjak jól?

– Az én kedvencem a fű – mutatta Vádli. – Százával terem a réten. Kóstold meg, hátha neked is ízlik.

Ropi mohón vetette magát a fűre, de egyetlen harapás után köhögni, köpködni kezdett.

– Látom, ez nem neked való – jelentette ki Nyaláb. – Gyere, kérdezzük meg Mohát, a macskát!

Moha nem messze, a vízben állva horgászott, és kíváncsian méregette a közeledőket. Nyaláb mindent elmesélt neki.

– Értem – bólintott Moha macska. – Én rajongok a friss tejért. Kérsz? – nyújtotta Ropi felé a szívószálas poharát.

Ropi azonban épp csak belenyalintott, máris elkékült a feje. Nem kért többet a macskafröccsből!

– Mindenkinek más finom – állapította meg Nyaláb. – De ne csüggedj, segítek megkeresni azt, amit te is szívesen megeszel!

Kézen fogta Ropit, és együtt indultak neki a világnak. Átvágtak a mezőn, és hamarosan egy úthoz értek. Alig tettek rajta néhány lépést, nevetést hallottak, és egy piros biciklit pillantottak meg. A biciklin három elefánt közeledett.

Nyaláb tőlük is megkérdezte, mi a kedvenc ételük. Ecset, a kiselefánt boldogan válaszolt.

– Mi a falevelet szeretjük a legjobban. Tépek neked! – ajánlotta, és ormányával egy közeli fa lombjából hatalmas adagot szakított.

Ropi már óvatosabb volt. Egyetlen levelet vett el a kupacból, és azt is vonakodva tette a szájába, majd szinte azonnal ki is vette.

– Pocsék – sóhajtott. – Valami más kellene…

– Arrafelé lakik Sámli, a süni – intett Ecset a közeli bozótos felé. – Talán neki lesz valami ötlete!

A két barát hamar megtalálta Sámlit, aki egy kupac falevéllel játszott.

A süni szívesen segített nekik.

– Az én ebédem meztelen csiga lesz ma – mondta, és beletúrt az avartakaró nyirkos alsó részébe. – Itt is van egy, nézd, milyen szaftos!

Ropi fanyalogva vette el a csúszós, nyálkás falatot. Semmi kedve nem volt a szájába venni. Aztán felcsillant a szeme.

– Azt hiszem, ilyesmit nem ehetek. Hiszen a csiga állat, még ha meztelen is, és én megígértem, hogy semmilyen állatot nem eszem.

– Igazad van – helyeselt Nyaláb.

A két barát továbbállt. Hamarosan egy csapat pingvinnel találkoztak.

– A fagyasztott halhoz mit szólnál? – kérdezték. – Odahaza, a déli sarknál csakis azt eszünk.

Ropi szomorúan csóválta a fejét. Halat sajnos nem ehet!

– Akkor adok neked egy kis spagettit – ajánlotta Pacni, a legkisebb pingvin. – Azt is nagyon szeretjük.

Ropi elnyammogott egy-két spagettitésztát.

– Ezt legalább nem akarom egyből kiköpni – szólt. – De nem ízlik igazán. Nem tudnám mindig csak ezt enni.

– Rendben, akkor keresünk tovább – mondta Nyaláb.

A hegyek felé indultak. Hamarosan észrevették, hogy nagy, barna alakok közelednek. Kiránduló mackók voltak: a medvemama és a medvepapa buzgón talpaltak, és Mázsa, a medvebocs az apuka nyakából integetett feléjük.

Mázsa málnával kínálta meg Ropit. A róka egy darabig nézegette, szimatolgatta a piros gyümölcsöt. Már az illata sem tetszett neki, de bekapott egy szemet, hátha az ízével jobban ki lesz békülve. Nem volt. A lélegzete is elakadt, úgy fulladozott.

– Én még ennyire förtelmes dolgot soha életemben nem ettem!

– Nézd, ott jönnek Masni mókusék! – mutatta Mázsa a közeledő zöld terepjárót. – Talán náluk is akad valami étel.

Masniék szőlőt csemegéztek. A szőlő azonban éppúgy nem tetszett Ropinak, mint a málna. Prüszkölt és krákogott tőle.

– Most már tényleg nem tudom, mitévő legyek – sóhajtott Ropi.

– Elviszünk benneteket a városba – javasolta Masni mókus apukája. – Autóval pillanatok alatt a piacra érünk, és ott aztán válogathattok kedvetekre.

Nyaláb és Ropi boldogan pattant fel a kocsira. A piacon aztán Ropi nem győzött csodálkozni.

– Mennyi minden! Melyikkel kezdjük?

– Részemről a répával – ugrándozott Nyaláb. – Az a legfinomabb étel a világon. Megyek, és veszek egy zacskóval!

Ropi közben az állatospult felé sündörgött. Korgó gyomra úgy hajtotta, hogy már a józan eszét is elveszítette. Gyorsan egy kacsát és egy tyúkot vett, majd papírzacskóba csomagolva a háta mögé dugta. Így talált rá Nyaláb.

– Tessék! – nyújtotta Ropi felé a legszebb répát. – Kóstold csak meg, hátha te is szereted!

Ropi leült, és úgy tette le a saját zacskóját, hogy Nyaláb ne láthassa meg, mi van benne. Megszaglászta a répát, és fintorogva harapott bele.

Arca azonban felderült. A répa ízlett neki! Hatalmas harapásokkal tüntette el, és kért még.

Nyaláb nevetett. Örömében az összes répát Ropinak adta.

Ekkor azonban észrevette Ropi zacskóját. És a zacskó megmozdult! A kacsa és a tyúk kidugták a fejüket.

– Ejnye! – komorult el Nyaláb. – Ezt meg mire véljem?

– Már semmire – nevetett Ropi. – Az előbb annyira éhes voltam, hogy nem tudtam gondolkodni. De szerencsére most is megmentettél. Nagyon örülök neki! És ti is örülhettek, mert én meg titeket mentelek meg. Mától szabadok vagytok! – fordult a kacsa és a tyúk felé.

Ők azonban nem mentek sehová. Azonnal megkedvelték a répaevő Ropi rókát, na és persze Nyaláb nyuszit is.

Így tértek haza mindannyian egy zsáknyi répával. Innentől kezdve örökös jó barátok voltak. Saját veteményesükben később maguk termesztették a zsenge répát, és mindenkit megkínáltak belőle, aki arra járt.

Ha nem hiszed, látogasd meg őket te is!

 

Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: Átverés! (Igaz mese a Mikulásról)

Általában Bence volt az első, aki ebéd után elaludt az oviban. De aznap nem jött álom a szemére. Társai rég szundítottak – némelyikük hortyogott is –, amikor Bence még nyugtalanul hánykolódott a keskeny óvodai ágyon.

– Nem! Nem lehet átverés! Biztosan nem az… – suttogta elszorult torokkal, és újra felidézte azokat a szavakat, amelyeket a nagycsoportosok pusmogásából csípett el még délelőtt. “Nincsen Mikulás, átverés az egész, és csak a kicsik hiszik el!” – mondta akkor az egyik fiú. A másik elmesélte, hogy megleste az apukáját, mikor a cipőjébe csempészte a piros csomagot. Egy lány szerint az ovis Mikulás már tavaly is a gondnok bácsi volt, hogyan létezhetne hát igaziból?

Bence csak arra tudott gondolni, hogy az őt meglátogató Mikulás is biztosan egy közönséges ember. Olyan keserűséget érzett, mint még soha. Ölelte az alvós krokodilját és nyelte a könnyeit, míg nagy nehezen sikerült elaludnia.

Furcsa érzéssel ébredt fel. Kinyitotta a szemét. A teremben félhomály volt, de a többiek szuszogását már nem hallotta. Körülnézett, és döbbenten állapította meg, hogy társai egytől egyig eltűntek. Nem látta a keskeny ágyaikat sem, és az óvó nénik is hiányoztak.

Az asztalnál viszont valaki olvasott. Egy piros ruhás, nagy szakállú bácsi…

– Télapó! – kiáltotta Bence, és a furcsa helyzetről megfeledkezve boldogan szaladt az idegen felé.

Az öreg felnézett a könyvből, orrára tolta olvasószemüvegét, és afölött kukucskált a kisfiúra. Bence örömét azonban hirtelen megfékezte a gyanakvás, ahogy eszébe jutott, miről is beszélgettek délelőtt a nagyok.

– Átverés! – kiáltotta dühösen, és hogy leleplezze a jelmezbe bújt idegent, nagyot rántott a szakállán.

– Áú! – jajgatott a bácsi. – Ez fájt. Mondhatom, szép fogadtatás… – dörmögött azután. – Mások alig várják, hogy lássanak, te meg letéped a szakállamat!

– Na jó, a szakállad talán igazi – mondta Bence. – De a többi biztosan jelmez! Hallottam a nagyoktól, hogy Mikulás nem létezik, és te valójában a gondnok bácsi vagy. Ha szakállat növesztettél, akkor is átverés az egész!

Karba font kézzel, dacosan meredt az öregemberre. Szeme sarkában a remegő könnycseppek csaknem útjukra indultak, amikor a Mikulás szelíd mosollyal odalépett hozzá, leguggolt mellé, és a vállára tette a kezét.

– A csokoládé, ami a csomagban szokott lenni, az is átverés? – kérdezte kedvesen.

– Hát… – bizonytalanodott el Bence.

– A mandarin, a mogyoró és a Kinder tojás… átverés volna? – faggatózott tovább a Mikulás.

– Nem… Mivel meg szoktam enni őket – elmélkedett Bence.

– Örülsz nekik?

– Naná – mosolygott ekkor már a kisfiú, visszagondolva a régi idők elmúlt csomagjaira.

– És vajon a piros ruhás idegen, aki a beöltözéssel átvert téged, miért ad neked igazi ajándékot?

Bence ezt már nem tudta megmondani. Kíváncsian várta a magyarázatot.

– Nos, a válasz nagyon egyszerű – folytatta a Télapó. – Azért, mert örül annak, hogy te örülsz. Mert adni jó, és ha az ember egy ilyen klassz kissrácnak adhat csomagot, akkor bizony ő is boldog lesz az ajándékozástól. Átverés ez? Az öröm igazi, és tulajdonképpen nem az számít, hogy piros ruhába bújik az illető, és az sem, hogy az anyukád, az apukád vagy a gondnok bácsi rejlik a jelmez mögött; hanem csakis az, hogy téged szeretnének boldognak látni. Miért lenne ez átverés?

Bencében egy pillanatra megint feltámadt a düh, és keménykedve felelte:

– Mert Mikulás valójában nincs! Az egész egy mese!

– Hohó, nem mese, hanem legenda! Tudod, mi a különbség?

– Mi? – kérdezte Bence.

– A mese kitaláció – magyarázta a Mikulás. – A legenda pedig olyan történet, amelynek a lényege valaha igaz volt.

– Tehát valaha tényleg létezett a Mikulás…? – kapta fel a fejét a kisfiú.

– Bizony ám! Szent Miklósnak hívták, több száz évvel ezelőtt élt, és gyakran adott ajándékot gyermekeknek. Az ő emlékére köszöntünk Mikulás-csomaggal titeket december hatodikán, azaz Miklós napon. És az ő emlékére öltöznek be emberek százai piros ruhába, ragasztanak vaskos álszakállt, és tömik ki a pocakjukat vastag béléssel. Dehogy átverés ez! Hiszen erre az egy napra mindannyian valóban Mikulássá válnak. A szeretet teszi őket azzá, és ezen nem változtat az sem, hogy másnap ismét anyaként, apaként vagy gondnok bácsiként élik tovább az életüket.

– Egy napig annyira igazi Mikulások, hogy az semmiképpen sem lehet átverés, ugye? – értett meg Bence mindent.

– Bizony, egytől egyig igaziak – mosolygott a Télapó.

Bencének vagy ezer kérdés tolult a gondolataiba, ám ekkor az asztalról hangos csattanással leesett a vaskos könyv, melyet az öregember Bence érkezése előtt olvasott.

A kisfiú riadtan ült fel az ágyában, és egyetlen pillanatig azt sem tudta, hol van. A félhomályban nem látta sehol a piros ruhás bácsit. Az asztalnál ismét az óvó néni ült, a szomszédos ágyakon pedig a többiek ébredeztek.

– Vajon tényleg találkoztam a Télapóval vagy csak álmodtam? És vajon ha megnövök és lesznek saját gyerekeim, én is lehetek minden évben egy napra igazi Mikulás? – merengett, miközben a dadus néni kihúzta a függönyt.

Később, uzsonna után az óvó néni egy könyvet vett elő, és mesélni kezdett Szent Miklós legendájáról. Bence hirtelen támadt izgalommal furakodott az első sorba. Nem kellett sokáig várnia, az óvó néni hamarosan magasra emelve mutatta mindenkinek a könyvet.

– Látjátok? Ez a bácsi volt Szent Miklós.

Bence döbbenten nézte a rajzot az öregemberről, aki nem is olyan rég mellette térdelt, és mosolyogva vigasztalta őt.

Titkát azonban nem osztotta meg társaival. Hosszú éveken át hallgatott róla, és közben felnőtt lett. Egy zúzmarás decemberi reggelen aztán betért egy varrónőhöz, hogy Mikulás-jelmezt rendeljen tőle. Végül neki mesélte el ezt a történetet, és tőle tudom én is. Aki nem hiszi, járjon utána!

 
Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: Búcsú az óvódától (ballagási vers)

Nő a gomba, ha a felhő
hűs permerettel szórja,
nő a gyümölcs, mikor a nap
ujját köré fonja.

Nő az árnyék, ha a fák közt
erre tart az este,
nő a virág, mert a hajnal
csakis őt kereste.

Nő a csibe a tojásban,
kotlós melegétől,
nő a gyerek a játéktól,
énektől, mesétől.

Daloltál és meséltél is
sok-sok évig nekem,
nem csoda hát, hogy mostanra
egészen nagy lettem.

Kinőttem az óvodámat,
és tovább kell mennem,
de az arcod, szép mosolyod,
mindig itt lesz velem.

A sok betű és szám között
Jó lesz rád gondolni…
Ne felejts el te sem engem,
Drága óvó néni!

Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: A falánk kecske

Az alábbi mesével közösen megetethetitek Gusztit, a kecskét. Kérek azonban minden szülőt, hogy a mesét csak játéknak, vidám motivációnak használja – sose legyen az evésből érzelmi zsarolás! 😉 

Guszti, a kecske nagyon szeretett enni. És igazán nem volt válogatós! Számára étel volt a hegyoldal fűsörénye, a lelógó lombos ágak, de megette a gombákat, a virágokat és még az emberek elhagyott fél pár bakancsát is, ha éppen az akadt az útjába. Ahogy teltek a napok, egyre több mindent falt fel maga körül, így aztán nem csoda, hogy egyik nap arra ébredt, hogy a kopár hegyoldalban már semmilyen élelem nem terem meg számára. Ami volt, azt megette. Sziklát pedig csak nem ehet..! Az még neki is megfeküdné a gyomrát.

Kérlelni kezdte tehát a fűszálakat.

– Fűszálak, aranyos kicsi fűszálacskák, nőjetek ki, kérlek titeket!

– Eszünkben sincs! – jött a felelet Guszti patái alól. – Nem vagyunk kecsketáp, zöldellni szeretnénk, és nem fogunk kinőni, amíg ezen a környéken téblábolsz!

Guszti ekkor a fákhoz fordult.

– Drága, kedves fácskák – kezdte –, kérlek szépen növesszetek új gallyakat, hozzatok rügyeket, zöldellő leveleket idelent is!

– Dehogy hozunk – ingatták megrágcsált koronájukat a magas fák. – Úgyis csak megennéd. Addig, amíg el nem költözöl, csak fent dúsítjuk a lombunkat, ahová már nem ér el az éles fogsorod!

Guszti tett egy próbát a virágokkal is.

– Szépséges virágok, pompázatos virágocskák – hízelgett. – Nőjetek ki a földből, hadd csodáljalak meg benneteket egytől egyig!

– Hahaha! – nevettek a virágok odabent a föld mélyén.

– Majd ha fagy! – tette hozzá egy hóvirághagyma.

– Addig nem dugjuk ki egy icinyke-picinyke hajtásunkat sem, amíg messzire nem távozol! Hiszen csak felfalnál mindannyiunkat! – kiáltották a többiek.

Guszti tanácstalanul nézett körbe, hátha valahol felfedezi az emberek elhagyott holmijait. Igaz, nem épp a kedvence az elhagyott papírzsebkendő és a száraz levéllel borított gumiabroncs, de végül is azt is meg lehet enni, és hátha lapul még valahol ilyesmi…!

Dani Orsi illusztrációja

 

De nem lapult. Vagy azért, mert az emberek különösen gondosak voltak errefelé, és nem szórták szét a szemetüket, vagy azért, mert Guszti már korábban bekebelezte őket.

Szegény Guszti nagyon nekikeseredett. Gyomra már egyre jobban korgott, és ő úgy szerette ezt a vidéket! A szomszéd hegycsúcs egy hatalmas kockasajtra hasonlított, amarrébb meg egy répa alakú oromban gyönyörködhetett minden nap. Az ő szemeinek kész gyönyör volt ez a látvány, hát hogy vándorolhatna más vidékre…?

Leült egy sziklára, és keservesen sírni kezdett. Megsajnálták a fűmagok, a fák és a virágtövek, és mikor egy erdei tündérke libbent arra, megszólították. Elmondták, hogyan járt Guszti, és tanácsot kértek a kis tündértől.

– Enni márpedig egy kecskének is kell – állapította meg mosolyogva a tündér. – De az is érthető, hogy eszetek ágában sincs felfalatni magatokat, hiszen Guszti még hírmondót sem hagy belőletek. Felrepülök a felhők fölé, és megnézem, mit tudok tenni!

Azzal meglebbentette apró szárnyát, és emelkedni kezdett az ég felé. A magas fák addig néztek utána, amíg csak egyetlen pici pötty látszott, és még azután is az égbe meredtek, csak vártak és vártak.

– Talán nem járt sikerrel – sóhajtotta egy jegenye.

– Ráadásul vihar közeledik – húzta össze magát az alaposan megtépázott sombokor. – Még csak az kellene, hogy a maradék pár szem hajtásomat, amit Guszti nem ért el, letarolja a jégeső!

– Nem vihar hangját hallod – nyugtatták meg a fűmagok. – Guszti gyomra korog így.

– Márpedig valami esik – állapította meg egy csokor tövig rágott pitypang gyökere. – Épp most koppant rajtam egy nagy szem.

Igen ám, de nem jég és nem eső volt az, ami a pitypangon koppant! Hanem egy különös színű, furcsa dolog.

– Étel! – kiáltotta Guszti, és abban a pillanatban abbahagyta a sírást. Mielőtt a többiek megvizsgálhatták volna, hogy mi érkezett odafentről, ő már be is kapta azt a valamit.

– Lehetne több eszed – szidta a jegenye. – Ki tudja, miféle vackot kaptál be.

– Az én gyomromnak semmi sem vacak – védekezett a kecske.

A kis tündér is megérkezett, de már rohannia is kellett tovább.

– Emberi ételt küldtem ide – mondta. – Egy kisgyerek épp vacsorázik odafent. Amit megeszik, abból jut ide is. Minden ehető egy kecskének, ami csak érkezik. Jó étvágyat! Engem várnak.

Azzal elröppent, és magára hagyta a társaságot az égből hulló csodákkal együtt. Érkezett onnan minden, mi szem-szájnak ingere! Hatalmas falat vajas kenyerek, hozzá zöldség is bőven. Guszti nem győzte legelni a földről, és hamarosan megállapította, hogy jobb ez mindennél, amit idáig evett.

– Hányszor esznek a kisgyerekek? – kérdezte, mikor minden elfogyott.

– Naponta négyszer-ötször, attól függ – felelte egy sokat látott öreg tölgyfa.

– Akkor mostantól nem eszlek meg benneteket! – ígérte a kecske. – Egészen addig, amíg a gyerek ellát engem minden földi jóval.

Így is lett. Napjában többször érkezett odafentről az étel. Ropogós zöldségek, finom gyümölcsök, puhára főtt hús, keksz és rengeteg féle étel. A rét pedig újból kizöldellt, a fák megteltek levéllel, a fűben nőszirom illatozott, és még az erdei gombák is bátorkodtak előbújni.

Tetszett a mese? Rendeld meg legújabb, ültetős mesekönyvemet, vagy nézz szét egyedi mesekönyveim között itt!

 

Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: A kőkobold

Változtasd meg a kiemelt részeket, legyen a mese főszereplője a te gyermeked! 🙂

 

Nem könnyű hegyi koboldnak lenni. A mi fajtánk naphosszat a hegyek mélyén kutat ércek, ásványok, drágakövek után. Az én szüleim sem éltek másként, és mint minden koboldgyereknek, nekem is eljött a nap az életemben, amikor a családom munkára fogott. Egyik reggel nagyanyám így szólt:

– Már tízéves is elmúltál. Ideje, hogy segíts a munkában. Menj kincset keresni! Te kicsi vagy, sok helyre beférsz. Kutasd fel a földmélyi alagutakat, üregeket. Sok közöttük varázslatos köveket és ásványokat rejt.

– Hogyan kerültek oda, Nagyanyó? – kérdeztem kíváncsian.

– Azt senki sem tudja. Nagyapád szerint valaha különös lények laktak a hegyek mélyén, ők furkálták ezeket a járatokat. Csarnokaikat csillogó kövekkel díszítették, ezeket rejti ma is a sok elfeledett alagút.

– És szerinted? – faggatóztam.

– Szerintem a lyukak még a Föld szilaj gyermekkorában alakultak ki, amikor tüzet okádtak a hegyek. Az izzó láva, forrongó gőzök lehűlése teremtette az ásványokat. De akár így, akár úgy, neked az a dolgod, hogy hazahozz mindent, ami értékes. Ám jól vigyázz! Sose próbálj meg többet hazahozni, mint amennyit elbírsz. A kapzsiságot a Hegy megbosszulja! – búcsúzott öreganyám.

Ezzel a tudással indultam a föld mélyére. Hamarosan fel is fedeztem egy erecskét, benne a legszebb békákkal, amelyeket valaha láttam. Mi lehetne ennél nagyobb kincs – gondoltam, és nemsokára úton voltam vissza, egy zsáknyi különleges békával.

© Dani Orsi illusztrációja

 

Ám ő ahelyett, hogy megdicsért volna, elszörnyedt, és visszaküldött kincseket gyűjteni.

Szomorúan kullogtam vissza. Rosszkedvem azonban elpárolgott, mikor egy csodaszép hálón csillant meg a lámpám fénye. Közepében csücsült a készítője, egy óriási fekete pók is. Nosza, nem törtem sokat a fejem, ment a zsákba a háló a pókkal együtt. Mennyire fog örülni Nagyanyó, ha meglátja, hogy nemcsak a hálót, hanem a készítőjét is sikerült elfogni!

Az elismerés azonban most is elmaradt. Öreganyám nem örült a póknak.

– Ebadta koboldfia, micsoda dolog ez, békákat és pókokat hozni az otthonomba! Kristályokat, színes köveket gyűjts! – azzal ismét útnak indított.

Sokáig haladtam egyre lejjebb és lejjebb. Mintha egyenesen a Föld csontjába furakodnék, úgy éreztem magam a keskeny folyosón. Aztán a járat kitágult. Hatalmas csarnokba léptem, melynek falán fészkekben ültek a kristályok, és szép számmal lehetett itt találni mindenféle különös mintájú, színes követ is.

© Dani Orsi illusztrációja

 

Hamar összeszedtem annyit, amennyit elbírok, de pillantásom újabb és újabb példányokra esett. Én pedig megfeledkeztem Nagyanyó intelméről, és úgy megraktam a zsákomat, hogy végül a vállamra sem bírtam venni.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy talán bajt hoztam a fejemre. Letérdeltem, hogy kivegyek néhányat a zsákból. De már késő volt. A Hegy felmordult, és arc nélküli hangján így szólt hozzám:

Csótányfog és kígyófül,
Aki kapzsi, megkövül!

Egyetlen pillanat alatt beteljesedett az átok. Napok, hetek vagy hónapok teltek el, amíg ott térdeltem kőkoboldként a csarnok közepén, magam sem tudom. A Föld mélyén mintha az idő is másképp telne. Ráértem megbánni a kapzsiságomat! De az átok nem múlt el. Csak abban bízhattam, hogy valaki előbb vagy utóbb rám talál, és kiszabadít.

Egyszer aztán valóban lépteket hallottam közeledni. A folyosó kanyarulatában imbolyogva közeledő fény hirtelen elvakított, ahogy a kibukkanó alak felém irányította a lámpáját.

– Nahát, egy kőkobold! – kiáltotta egy izgatott hang. – És mennyi kincs!

Lámpáját letette a sarokba, mert mindkét kezére szükség volt ahhoz, hogy átvizsgálja a zsákom tartalmát.

Közben én is szemügyre vettem őt. Jóval nagyobb volt nálam, bár azt hiszem, az emberek között gyermeknek számított. Barna haja volt, sötét szemüvege mögött izgatottan csillogtak barna szemei, ahogy kézbe fogta, méricskélte a kincseimet.

– Micsoda gyönyörű ametiszt! Ez pedig egy különleges vörös jáspis. Nahát, ilyen színű fluoritot még soha nem láttam! Achát és kalcedon is van itt bőven. És ezek a víztiszta hegyi kristályok!

Aztán rámnézett.

– Ez a te gyűjteményed, ugye? – kérdezte, ám kőtestem merev volt, és egy hangot sem voltam képes kipréselni magamból.

kisfiú alaposan körbejárt engem. Itt-ott megkopogtatott, azon töprengve, hogy élőlényt lát vagy szobrot.

– Nem kell félned tőlem, nyugodtan megmozdulhatsz – mondta, és barátságosan hátbaveregetett. Én azonban meg sem moccantam.

Ekkor támadt egy ötlete.

– Nos, ha igazi vagy, ezt biztosan nem fogod kibírni – nevetett, és csiklandozni kezdte a talpamat. Ha valahol igazán nem viselem jól az ilyesmit, az bizony a talpam…! Ő pedig nem hagyta abba. Kemény és hideg kőtestem csak rövid ideig volt képes elviselni a csiklandozást, aztán éreztem, ahogy tagjaim felmelegednek, és elhagyja a torkomat egy apró kuncogás. Ezen a kisfiú felbuzdult, és addig csiklandozott, míg egészen vissza nem tért belém az élet.

– Köszönöm, hogy kiszabadítottál! – hálálkodtam neki. – De hogyan kerültél ide? Felnőtt ember sem juthat ilyen mélyen a hegy belsejébe! És mi a neved?

– Kari vagyok – felelte, majd megvonta a vállát. – Egyszer csak itt találtam magam. Este Apával az ásványokról beszélgettünk, utána elaludtam. Lehet, hogy most álmodok. Talán Anya mindjárt ébreszt, mert óvodába kell menni. Nem sok időnk lehet. Meséld inkább el, hogyan lett belőled kőkobold? Addig segítek összeszedni a kincseidet.

Elmondtam neki mindent úgy, ahogy történt. Közben elpakoltuk a köveket, és kifelé indultunk a hegyből. Ketten vonszoltuk a zsákot, így tettük meg a hosszú utat addig, amíg egy sziklapárkányra nem érkeztünk, magasan a hegy oldalában. Alattunk irdatlan mélység, messze keleten pedig épp hajnalodott: az ég alján rózsaszínű felhők gyűrődtek, mint valami levetett ágynemű. A nap narancsvörös korongja álmosan emelkedett ki közülük. Letettük a zsákot, és Kari így szólt:

– Nézd, mindjárt elkezdődik a nap. Azt hiszem, ideje felébrednem. Már vár az otthoni reggel és az anyukám. Minden jót neked! Innen talán egyedül is elviszed valahogy a zsákot.

Azzal elköszöntünk, és ő lefelé indult a hegyről, én pedig rángatni kezdtem a zsákot a másik irányba. Ekkor történt a baj. A zsák beleakadt egy kiálló sziklába. Reccsenést hallottam, a vászon felhasadt, és már potyogtak is ki a kincseim. Mire bármit tehettem volna, az összes a mélybe zuhant.

Így bosszulta meg a Hegy végül mégis a kapzsiságomat. De csöppet sem bántam. Épségben hazakerültem, a szüleim és Nagyanyó legnagyobb örömére. Nem voltam már telhetetlen többé, és tudtam, hogy találok újabb kincseket. Az elvesztett példányoknak pedig lesz majd gazdája. Hiszen hétvégente erre gyerekek járnak ásványokat keresni! Legyen hát övék a gyűjteményem minden darabja. Talán te is találsz majd egyet-kettőt, ha arra jársz!

 

Rendelj saját személyre szabott mesekönyvet itt!

 
Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: Emese (egy baba igaz története)

Messze, a tengeren túlon készültem egy gyárban, sok ezer másik babával együtt. Egyformák voltunk mindannyian: karcsúak, mint a szélben lengedező nádszál és gyönyörűek, akár egy ünnepelt filmcsillag. Hajunk ragyogott, hatalmas zöld szemünket óriás fekete pillák keretezték, ajkunkat pedig a legdivatosabb francia rúzs árnyalatával emelték ki készítőink.

Csodaszépek voltunk, és mindannyian alig vártuk, hogy végre egy kislány szeretett játékbabái lehessünk. Elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki a maga útjára indult.

Engem egy hatalmas óceánjáró hajóra vittek más játékokkal együtt. Hosszú napokon át ringatóztunk a vízen, miközben a hajó sebesen haladt új hazám, Európa felé. Utána vonattal utaztam, és később teherautó vitt a játékboltig, ahol végre a polcra kerültem.

Hamar megállapítottam, hogy nincs nálam szebb baba az üzletben. Biztosan engem választ a kislány, aki épp akkor ért a polcok közé az anyukájával!

– Nézd, Anya, milyen kedves arca van ennek a babának! Máris megszerettem! – kiáltotta a kislány, és a szomszédomat emelte le a polcról.

© Dani Orsi illusztrációja

 

– Még, hogy kedves! – fortyogtam gondolatban. – Hát nem látják, milyen csúnyácska? Az ajka vértelen, az arca halovány, és különben is, egy igazi díva sosem mosolyog. Még ezt sem tudja! Gyalázat, hogy őt választották helyettem!

A következő vásárló érkezésekor büszkén húztam ki magam, és úgy tündököltem, mint még soha. Ám egy szalmahajú, szeplős kis csúfság lett a befutó, én pedig várhattam tovább.

Így ment ez egész nap. A babák egyre fogytak mellettem, és én nem kellettem senkinek.

Aztán elérkezett a zárás, és a polcokon megindult az élet. A többiek nagyot nyújtóztak, beszélgetni kezdtek, és nemsokára viháncolás, nevetgélés zaja verte fel az este csendjét.

– Te nem jössz játszani? – kérdezték tőlem is, de én csak elfordultam. Nem akartam közösködni ezzel a szedett-vedett társasággal. Nem, és nem! Nem méltóak hozzám!

– Talán megnémultál? – faggatott egy copfos, amit nem állhattam szó nélkül.

– Tudok beszélni! De taknyosokkal nincs dolgom! – feleltem magasra szegett állal. Azzal elhúzódtam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a copfos kitörő nevetését.

– Micsoda bohóc vagy! – hahotázott. – Nem csoda, hogy ilyen hivalkodóra festettek!

A hangos kacagásra a többiek is körégyűltek. Hamarosan mindenki rajtam nevetett, és ujjal mutogattak rám.

– Bohóc! Bohóc! – ismételgették, nekem pedig összeszorult a torkom, és szemem sarkából könnycsepp buggyant ki. Biztos voltam benne, hogy csak irigységből csúfolódnak, mégis keserűen és tehetetlenül hajtottam le a fejem. Hiszen ünnepelt szépségnek, a játékbolt királynőjének kellene lennem!

A többiek lassan megunták a csúfolásomat, és fogócskázni kezdtek. Később sokáig beszélgettek, kacarásztak a sötétben, amíg el nem nyomta őket az álom. Én is elaludtam, és reggel új reménnyel telve ébredtem. Ma biztosan hazavisz valaki!

De nem így lett. Sőt, még hetekig nem találtam gazdára. Egyik nap aztán egy bácsi tévedt a babák közé. Hunyorogva nézegetett bennünket, és – szinte el sem hittem! – engem választott. Izgatottan vártam, hová cipel engem a sötét szatyra mélyén.

Autók zaját, villamos csilingelését hallottam, majd kapu döndült mögöttünk, lift zúgott, és végül meghallottam, amire oly régen vágytam: egy kislány csengő kacagását.

– Mit hoztál nekem, nagyapa? – kérdezte, és puha kis keze benyúlt a szatyorba, ahol azonnal megtalált engem.

A várva várt egymásra találás azonban elmaradt. A kislány anyukája rosszalló tekintettel elvett engem, és egy magas polcra rakott

Csak este kerültem elő ismét. Nagyapa ekkorra már elment, otthagyva engem az új családommal, a kislány pedig aludni tért. Az anyuka nevetve mutatott meg az apukának:

– Nézd, milyen babát hozott az öreg!

– Hűha, de csúnya! – rémült meg az apuka.

– Rossz a szeme, biztos nem látta rendesen – sóhajtott az anyuka, és több szót nem is vesztegettek rám.

Félredobtak, és még azt sem vették észre, hogy bánatomban sírok. Hiszen nem vagyok, nem lehetek csúnya!

Miután elcsendesült a ház, kiosontam a fürdőszobába, és hosszasan vizsgálgattam arcomat a tükörben.

Talán mégis nekik van igazuk…? Szebb a festetlen szem az én feketén kihúzott, hosszú pillás tekintetemnél? A vértelen, mosolygó száj az én divatosra rúzsozott komoly ajkaimnál…? Kedvesebb az egyszerű haj, mint az én gondosan formázott frizurám…? Szeretnivalóbb az a baba, aki jobban hasonlít egy kisgyermekre, mint egy igazi nőre?

Potyogtak a könnyeim, amikor ezeket a kérdéseket feltettem magamnak. Hátat fordítottam a tükörnek, nem akartam többé látni. El szerettem volna felejteni azt az arcot, amelyet korábban oly szépnek gondoltam, most mégis keserűen döbbentem rá az igazságra: a szemem ijesztően nagy, a pilláim túl hosszúak, az ajkam rikító, és nagyon hiányzik az arcomról a mosoly!

Másnap egy doboz legmélyére kerültem. Felvittek a padlásra, hogy ott töltsem életem hátralévő részét a sötétben. Hónapok teltek el, talán évek is, és én már nem hittem abban, hogy valaha boldog lehetek, amikor egyik nap vakító világosságra ébredtem. A dobozt kinyitották. Hamarosan egy vásáron találtam magam, ahol mindenki a régi holmijától igyekezett megszabadulni.

– Úgysem vesz meg senki! Borzasztó az arcom – gondoltam, és elfordultam a tömegtől.

Nagy meglepődésemre viszont a következő pillanatban egy kedves hangú nő alkudozni kezdett rám, és végül a hozzám hasonlóan csúnya babákkal tömött táskájába csúsztatott.

– Vajon mit akarhat velünk? – tűnődtem.

Az otthonába érve rögtön megtudtam. Sorban kipakolt ugyanis minket az asztalra, és elsőként engem vett kézbe.

– Te vagy a legijesztőbb – mondta nevetve.

Aztán egy vattapamacsra valami fura szert löttyintett, és gyengéden törölgetni kezdte az arcomat. Lemosta a rúzsomat, a pilláimat, a pirosítómat, sőt, a szemeimet is. Nem láttam jó darabig semmit, csupán a kezének gyengéd érintését éreztem a bőrömön és az ecset csiklandós táncát az arcomon.

Először a jobb szemem világa tért vissza, majd a bal is. A nő ugyanaz volt, ám én teljesen mássá alakultam ezekben a percekben. Izgatottan vártam, hogy befejezze a munkát. Miután a hajam is kifésülte és rövidebbre vágta, megnézhettem magam a tükörben.

A látványtól elakadt a lélegzetem. Egy kedves, mosolygó arc tekintett vissza rám. Szép volt, akár egy tündérleány, és alig mertem elhinni, hogy ez most már az én arcom.

– Legyen a neved Emese! – mondta a nő, és én tudtam, hogy csodaszép új arcommal és nevemmel hamarosan gazdára találok. Új ruhát is kaptam, és ablakos dobozba költözhettem addig, amíg egyik nap végre egy kislány nem vett a kezébe.

Új gazdámmal csodálkozva néztük egymást. Szakasztott egyformák voltunk! A következő pillanatban cinkosan nevettünk össze.

A boldogságom végre határtalan volt. Tudtam, hogy megbecsülnek, szeretnek, minden nap játszanak velem ezen túl. Sok szomorúság vezetett idáig, de már nem bántam. Hiszen végül teljesült a kívánságom! És remélem, mindezt átélheti az összes testvérem, és a világ összes csúnya babája – mert nincs nagyobb boldogság annál, mint egy kislány szeretetét érezni.

***

A mese a “Rebaba – újjáalkotott babák” számára készült.