Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: Emese (egy baba igaz története)

Messze, a tengeren túlon készültem egy gyárban, sok ezer másik babával együtt. Egyformák voltunk mindannyian: karcsúak, mint a szélben lengedező nádszál és gyönyörűek, akár egy ünnepelt filmcsillag. Hajunk ragyogott, hatalmas zöld szemünket óriás fekete pillák keretezték, ajkunkat pedig a legdivatosabb francia rúzs árnyalatával emelték ki készítőink.

Csodaszépek voltunk, és mindannyian alig vártuk, hogy végre egy kislány szeretett játékbabái lehessünk. Elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki a maga útjára indult.

Engem egy hatalmas óceánjáró hajóra vittek más játékokkal együtt. Hosszú napokon át ringatóztunk a vízen, miközben a hajó sebesen haladt új hazám, Európa felé. Utána vonattal utaztam, és később teherautó vitt a játékboltig, ahol végre a polcra kerültem.

Hamar megállapítottam, hogy nincs nálam szebb baba az üzletben. Biztosan engem választ a kislány, aki épp akkor ért a polcok közé az anyukájával!

– Nézd, Anya, milyen kedves arca van ennek a babának! Máris megszerettem! – kiáltotta a kislány, és a szomszédomat emelte le a polcról.

© Dani Orsi illusztrációja

 

– Még, hogy kedves! – fortyogtam gondolatban. – Hát nem látják, milyen csúnyácska? Az ajka vértelen, az arca halovány, és különben is, egy igazi díva sosem mosolyog. Még ezt sem tudja! Gyalázat, hogy őt választották helyettem!

A következő vásárló érkezésekor büszkén húztam ki magam, és úgy tündököltem, mint még soha. Ám egy szalmahajú, szeplős kis csúfság lett a befutó, én pedig várhattam tovább.

Így ment ez egész nap. A babák egyre fogytak mellettem, és én nem kellettem senkinek.

Aztán elérkezett a zárás, és a polcokon megindult az élet. A többiek nagyot nyújtóztak, beszélgetni kezdtek, és nemsokára viháncolás, nevetgélés zaja verte fel az este csendjét.

– Te nem jössz játszani? – kérdezték tőlem is, de én csak elfordultam. Nem akartam közösködni ezzel a szedett-vedett társasággal. Nem, és nem! Nem méltóak hozzám!

– Talán megnémultál? – faggatott egy copfos, amit nem állhattam szó nélkül.

– Tudok beszélni! De taknyosokkal nincs dolgom! – feleltem magasra szegett állal. Azzal elhúzódtam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a copfos kitörő nevetését.

– Micsoda bohóc vagy! – hahotázott. – Nem csoda, hogy ilyen hivalkodóra festettek!

A hangos kacagásra a többiek is körégyűltek. Hamarosan mindenki rajtam nevetett, és ujjal mutogattak rám.

– Bohóc! Bohóc! – ismételgették, nekem pedig összeszorult a torkom, és szemem sarkából könnycsepp buggyant ki. Biztos voltam benne, hogy csak irigységből csúfolódnak, mégis keserűen és tehetetlenül hajtottam le a fejem. Hiszen ünnepelt szépségnek, a játékbolt királynőjének kellene lennem!

A többiek lassan megunták a csúfolásomat, és fogócskázni kezdtek. Később sokáig beszélgettek, kacarásztak a sötétben, amíg el nem nyomta őket az álom. Én is elaludtam, és reggel új reménnyel telve ébredtem. Ma biztosan hazavisz valaki!

De nem így lett. Sőt, még hetekig nem találtam gazdára. Egyik nap aztán egy bácsi tévedt a babák közé. Hunyorogva nézegetett bennünket, és – szinte el sem hittem! – engem választott. Izgatottan vártam, hová cipel engem a sötét szatyra mélyén.

Autók zaját, villamos csilingelését hallottam, majd kapu döndült mögöttünk, lift zúgott, és végül meghallottam, amire oly régen vágytam: egy kislány csengő kacagását.

– Mit hoztál nekem, nagyapa? – kérdezte, és puha kis keze benyúlt a szatyorba, ahol azonnal megtalált engem.

A várva várt egymásra találás azonban elmaradt. A kislány anyukája rosszalló tekintettel elvett engem, és egy magas polcra rakott

Csak este kerültem elő ismét. Nagyapa ekkorra már elment, otthagyva engem az új családommal, a kislány pedig aludni tért. Az anyuka nevetve mutatott meg az apukának:

– Nézd, milyen babát hozott az öreg!

– Hűha, de csúnya! – rémült meg az apuka.

– Rossz a szeme, biztos nem látta rendesen – sóhajtott az anyuka, és több szót nem is vesztegettek rám.

Félredobtak, és még azt sem vették észre, hogy bánatomban sírok. Hiszen nem vagyok, nem lehetek csúnya!

Miután elcsendesült a ház, kiosontam a fürdőszobába, és hosszasan vizsgálgattam arcomat a tükörben.

Talán mégis nekik van igazuk…? Szebb a festetlen szem az én feketén kihúzott, hosszú pillás tekintetemnél? A vértelen, mosolygó száj az én divatosra rúzsozott komoly ajkaimnál…? Kedvesebb az egyszerű haj, mint az én gondosan formázott frizurám…? Szeretnivalóbb az a baba, aki jobban hasonlít egy kisgyermekre, mint egy igazi nőre?

Potyogtak a könnyeim, amikor ezeket a kérdéseket feltettem magamnak. Hátat fordítottam a tükörnek, nem akartam többé látni. El szerettem volna felejteni azt az arcot, amelyet korábban oly szépnek gondoltam, most mégis keserűen döbbentem rá az igazságra: a szemem ijesztően nagy, a pilláim túl hosszúak, az ajkam rikító, és nagyon hiányzik az arcomról a mosoly!

Másnap egy doboz legmélyére kerültem. Felvittek a padlásra, hogy ott töltsem életem hátralévő részét a sötétben. Hónapok teltek el, talán évek is, és én már nem hittem abban, hogy valaha boldog lehetek, amikor egyik nap vakító világosságra ébredtem. A dobozt kinyitották. Hamarosan egy vásáron találtam magam, ahol mindenki a régi holmijától igyekezett megszabadulni.

– Úgysem vesz meg senki! Borzasztó az arcom – gondoltam, és elfordultam a tömegtől.

Nagy meglepődésemre viszont a következő pillanatban egy kedves hangú nő alkudozni kezdett rám, és végül a hozzám hasonlóan csúnya babákkal tömött táskájába csúsztatott.

– Vajon mit akarhat velünk? – tűnődtem.

Az otthonába érve rögtön megtudtam. Sorban kipakolt ugyanis minket az asztalra, és elsőként engem vett kézbe.

– Te vagy a legijesztőbb – mondta nevetve.

Aztán egy vattapamacsra valami fura szert löttyintett, és gyengéden törölgetni kezdte az arcomat. Lemosta a rúzsomat, a pilláimat, a pirosítómat, sőt, a szemeimet is. Nem láttam jó darabig semmit, csupán a kezének gyengéd érintését éreztem a bőrömön és az ecset csiklandós táncát az arcomon.

Először a jobb szemem világa tért vissza, majd a bal is. A nő ugyanaz volt, ám én teljesen mássá alakultam ezekben a percekben. Izgatottan vártam, hogy befejezze a munkát. Miután a hajam is kifésülte és rövidebbre vágta, megnézhettem magam a tükörben.

A látványtól elakadt a lélegzetem. Egy kedves, mosolygó arc tekintett vissza rám. Szép volt, akár egy tündérleány, és alig mertem elhinni, hogy ez most már az én arcom.

– Legyen a neved Emese! – mondta a nő, és én tudtam, hogy csodaszép új arcommal és nevemmel hamarosan gazdára találok. Új ruhát is kaptam, és ablakos dobozba költözhettem addig, amíg egyik nap végre egy kislány nem vett a kezébe.

Új gazdámmal csodálkozva néztük egymást. Szakasztott egyformák voltunk! A következő pillanatban cinkosan nevettünk össze.

A boldogságom végre határtalan volt. Tudtam, hogy megbecsülnek, szeretnek, minden nap játszanak velem ezen túl. Sok szomorúság vezetett idáig, de már nem bántam. Hiszen végül teljesült a kívánságom! És remélem, mindezt átélheti az összes testvérem, és a világ összes csúnya babája – mert nincs nagyobb boldogság annál, mint egy kislány szeretetét érezni.

***

A mese a “Rebaba – újjáalkotott babák” számára készült.