Posted on Hozzászólás most!

Stefán Luca: A kőkobold

Változtasd meg a kiemelt részeket, legyen a mese főszereplője a te gyermeked! 🙂

 

Nem könnyű hegyi koboldnak lenni. A mi fajtánk naphosszat a hegyek mélyén kutat ércek, ásványok, drágakövek után. Az én szüleim sem éltek másként, és mint minden koboldgyereknek, nekem is eljött a nap az életemben, amikor a családom munkára fogott. Egyik reggel nagyanyám így szólt:

– Már tízéves is elmúltál. Ideje, hogy segíts a munkában. Menj kincset keresni! Te kicsi vagy, sok helyre beférsz. Kutasd fel a földmélyi alagutakat, üregeket. Sok közöttük varázslatos köveket és ásványokat rejt.

– Hogyan kerültek oda, Nagyanyó? – kérdeztem kíváncsian.

– Azt senki sem tudja. Nagyapád szerint valaha különös lények laktak a hegyek mélyén, ők furkálták ezeket a járatokat. Csarnokaikat csillogó kövekkel díszítették, ezeket rejti ma is a sok elfeledett alagút.

– És szerinted? – faggatóztam.

– Szerintem a lyukak még a Föld szilaj gyermekkorában alakultak ki, amikor tüzet okádtak a hegyek. Az izzó láva, forrongó gőzök lehűlése teremtette az ásványokat. De akár így, akár úgy, neked az a dolgod, hogy hazahozz mindent, ami értékes. Ám jól vigyázz! Sose próbálj meg többet hazahozni, mint amennyit elbírsz. A kapzsiságot a Hegy megbosszulja! – búcsúzott öreganyám.

Ezzel a tudással indultam a föld mélyére. Hamarosan fel is fedeztem egy erecskét, benne a legszebb békákkal, amelyeket valaha láttam. Mi lehetne ennél nagyobb kincs – gondoltam, és nemsokára úton voltam vissza, egy zsáknyi különleges békával.

© Dani Orsi illusztrációja

 

Ám ő ahelyett, hogy megdicsért volna, elszörnyedt, és visszaküldött kincseket gyűjteni.

Szomorúan kullogtam vissza. Rosszkedvem azonban elpárolgott, mikor egy csodaszép hálón csillant meg a lámpám fénye. Közepében csücsült a készítője, egy óriási fekete pók is. Nosza, nem törtem sokat a fejem, ment a zsákba a háló a pókkal együtt. Mennyire fog örülni Nagyanyó, ha meglátja, hogy nemcsak a hálót, hanem a készítőjét is sikerült elfogni!

Az elismerés azonban most is elmaradt. Öreganyám nem örült a póknak.

– Ebadta koboldfia, micsoda dolog ez, békákat és pókokat hozni az otthonomba! Kristályokat, színes köveket gyűjts! – azzal ismét útnak indított.

Sokáig haladtam egyre lejjebb és lejjebb. Mintha egyenesen a Föld csontjába furakodnék, úgy éreztem magam a keskeny folyosón. Aztán a járat kitágult. Hatalmas csarnokba léptem, melynek falán fészkekben ültek a kristályok, és szép számmal lehetett itt találni mindenféle különös mintájú, színes követ is.

© Dani Orsi illusztrációja

 

Hamar összeszedtem annyit, amennyit elbírok, de pillantásom újabb és újabb példányokra esett. Én pedig megfeledkeztem Nagyanyó intelméről, és úgy megraktam a zsákomat, hogy végül a vállamra sem bírtam venni.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy talán bajt hoztam a fejemre. Letérdeltem, hogy kivegyek néhányat a zsákból. De már késő volt. A Hegy felmordult, és arc nélküli hangján így szólt hozzám:

Csótányfog és kígyófül,
Aki kapzsi, megkövül!

Egyetlen pillanat alatt beteljesedett az átok. Napok, hetek vagy hónapok teltek el, amíg ott térdeltem kőkoboldként a csarnok közepén, magam sem tudom. A Föld mélyén mintha az idő is másképp telne. Ráértem megbánni a kapzsiságomat! De az átok nem múlt el. Csak abban bízhattam, hogy valaki előbb vagy utóbb rám talál, és kiszabadít.

Egyszer aztán valóban lépteket hallottam közeledni. A folyosó kanyarulatában imbolyogva közeledő fény hirtelen elvakított, ahogy a kibukkanó alak felém irányította a lámpáját.

– Nahát, egy kőkobold! – kiáltotta egy izgatott hang. – És mennyi kincs!

Lámpáját letette a sarokba, mert mindkét kezére szükség volt ahhoz, hogy átvizsgálja a zsákom tartalmát.

Közben én is szemügyre vettem őt. Jóval nagyobb volt nálam, bár azt hiszem, az emberek között gyermeknek számított. Barna haja volt, sötét szemüvege mögött izgatottan csillogtak barna szemei, ahogy kézbe fogta, méricskélte a kincseimet.

– Micsoda gyönyörű ametiszt! Ez pedig egy különleges vörös jáspis. Nahát, ilyen színű fluoritot még soha nem láttam! Achát és kalcedon is van itt bőven. És ezek a víztiszta hegyi kristályok!

Aztán rámnézett.

– Ez a te gyűjteményed, ugye? – kérdezte, ám kőtestem merev volt, és egy hangot sem voltam képes kipréselni magamból.

kisfiú alaposan körbejárt engem. Itt-ott megkopogtatott, azon töprengve, hogy élőlényt lát vagy szobrot.

– Nem kell félned tőlem, nyugodtan megmozdulhatsz – mondta, és barátságosan hátbaveregetett. Én azonban meg sem moccantam.

Ekkor támadt egy ötlete.

– Nos, ha igazi vagy, ezt biztosan nem fogod kibírni – nevetett, és csiklandozni kezdte a talpamat. Ha valahol igazán nem viselem jól az ilyesmit, az bizony a talpam…! Ő pedig nem hagyta abba. Kemény és hideg kőtestem csak rövid ideig volt képes elviselni a csiklandozást, aztán éreztem, ahogy tagjaim felmelegednek, és elhagyja a torkomat egy apró kuncogás. Ezen a kisfiú felbuzdult, és addig csiklandozott, míg egészen vissza nem tért belém az élet.

– Köszönöm, hogy kiszabadítottál! – hálálkodtam neki. – De hogyan kerültél ide? Felnőtt ember sem juthat ilyen mélyen a hegy belsejébe! És mi a neved?

– Kari vagyok – felelte, majd megvonta a vállát. – Egyszer csak itt találtam magam. Este Apával az ásványokról beszélgettünk, utána elaludtam. Lehet, hogy most álmodok. Talán Anya mindjárt ébreszt, mert óvodába kell menni. Nem sok időnk lehet. Meséld inkább el, hogyan lett belőled kőkobold? Addig segítek összeszedni a kincseidet.

Elmondtam neki mindent úgy, ahogy történt. Közben elpakoltuk a köveket, és kifelé indultunk a hegyből. Ketten vonszoltuk a zsákot, így tettük meg a hosszú utat addig, amíg egy sziklapárkányra nem érkeztünk, magasan a hegy oldalában. Alattunk irdatlan mélység, messze keleten pedig épp hajnalodott: az ég alján rózsaszínű felhők gyűrődtek, mint valami levetett ágynemű. A nap narancsvörös korongja álmosan emelkedett ki közülük. Letettük a zsákot, és Kari így szólt:

– Nézd, mindjárt elkezdődik a nap. Azt hiszem, ideje felébrednem. Már vár az otthoni reggel és az anyukám. Minden jót neked! Innen talán egyedül is elviszed valahogy a zsákot.

Azzal elköszöntünk, és ő lefelé indult a hegyről, én pedig rángatni kezdtem a zsákot a másik irányba. Ekkor történt a baj. A zsák beleakadt egy kiálló sziklába. Reccsenést hallottam, a vászon felhasadt, és már potyogtak is ki a kincseim. Mire bármit tehettem volna, az összes a mélybe zuhant.

Így bosszulta meg a Hegy végül mégis a kapzsiságomat. De csöppet sem bántam. Épségben hazakerültem, a szüleim és Nagyanyó legnagyobb örömére. Nem voltam már telhetetlen többé, és tudtam, hogy találok újabb kincseket. Az elvesztett példányoknak pedig lesz majd gazdája. Hiszen hétvégente erre gyerekek járnak ásványokat keresni! Legyen hát övék a gyűjteményem minden darabja. Talán te is találsz majd egyet-kettőt, ha arra jársz!

 

Rendelj saját személyre szabott mesekönyvet itt!

 
Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük