Az alábbi mesével közösen megetethetitek Gusztit, a kecskét. Kérek azonban minden szülőt, hogy a mesét csak játéknak, vidám motivációnak használja – sose legyen az evésből érzelmi zsarolás! 😉
Guszti, a kecske nagyon szeretett enni. És igazán nem volt válogatós! Számára étel volt a hegyoldal fűsörénye, a lelógó lombos ágak, de megette a gombákat, a virágokat és még az emberek elhagyott fél pár bakancsát is, ha éppen az akadt az útjába. Ahogy teltek a napok, egyre több mindent falt fel maga körül, így aztán nem csoda, hogy egyik nap arra ébredt, hogy a kopár hegyoldalban már semmilyen élelem nem terem meg számára. Ami volt, azt megette. Sziklát pedig csak nem ehet..! Az még neki is megfeküdné a gyomrát.
Kérlelni kezdte tehát a fűszálakat.
– Fűszálak, aranyos kicsi fűszálacskák, nőjetek ki, kérlek titeket!
– Eszünkben sincs! – jött a felelet Guszti patái alól. – Nem vagyunk kecsketáp, zöldellni szeretnénk, és nem fogunk kinőni, amíg ezen a környéken téblábolsz!
Guszti ekkor a fákhoz fordult.
– Drága, kedves fácskák – kezdte –, kérlek szépen növesszetek új gallyakat, hozzatok rügyeket, zöldellő leveleket idelent is!
– Dehogy hozunk – ingatták megrágcsált koronájukat a magas fák. – Úgyis csak megennéd. Addig, amíg el nem költözöl, csak fent dúsítjuk a lombunkat, ahová már nem ér el az éles fogsorod!
Guszti tett egy próbát a virágokkal is.
– Szépséges virágok, pompázatos virágocskák – hízelgett. – Nőjetek ki a földből, hadd csodáljalak meg benneteket egytől egyig!
– Hahaha! – nevettek a virágok odabent a föld mélyén.
– Majd ha fagy! – tette hozzá egy hóvirághagyma.
– Addig nem dugjuk ki egy icinyke-picinyke hajtásunkat sem, amíg messzire nem távozol! Hiszen csak felfalnál mindannyiunkat! – kiáltották a többiek.
Guszti tanácstalanul nézett körbe, hátha valahol felfedezi az emberek elhagyott holmijait. Igaz, nem épp a kedvence az elhagyott papírzsebkendő és a száraz levéllel borított gumiabroncs, de végül is azt is meg lehet enni, és hátha lapul még valahol ilyesmi…!
De nem lapult. Vagy azért, mert az emberek különösen gondosak voltak errefelé, és nem szórták szét a szemetüket, vagy azért, mert Guszti már korábban bekebelezte őket.
Szegény Guszti nagyon nekikeseredett. Gyomra már egyre jobban korgott, és ő úgy szerette ezt a vidéket! A szomszéd hegycsúcs egy hatalmas kockasajtra hasonlított, amarrébb meg egy répa alakú oromban gyönyörködhetett minden nap. Az ő szemeinek kész gyönyör volt ez a látvány, hát hogy vándorolhatna más vidékre…?
Leült egy sziklára, és keservesen sírni kezdett. Megsajnálták a fűmagok, a fák és a virágtövek, és mikor egy erdei tündérke libbent arra, megszólították. Elmondták, hogyan járt Guszti, és tanácsot kértek a kis tündértől.
– Enni márpedig egy kecskének is kell – állapította meg mosolyogva a tündér. – De az is érthető, hogy eszetek ágában sincs felfalatni magatokat, hiszen Guszti még hírmondót sem hagy belőletek. Felrepülök a felhők fölé, és megnézem, mit tudok tenni!
Azzal meglebbentette apró szárnyát, és emelkedni kezdett az ég felé. A magas fák addig néztek utána, amíg csak egyetlen pici pötty látszott, és még azután is az égbe meredtek, csak vártak és vártak.
– Talán nem járt sikerrel – sóhajtotta egy jegenye.
– Ráadásul vihar közeledik – húzta össze magát az alaposan megtépázott sombokor. – Még csak az kellene, hogy a maradék pár szem hajtásomat, amit Guszti nem ért el, letarolja a jégeső!
– Nem vihar hangját hallod – nyugtatták meg a fűmagok. – Guszti gyomra korog így.
– Márpedig valami esik – állapította meg egy csokor tövig rágott pitypang gyökere. – Épp most koppant rajtam egy nagy szem.
Igen ám, de nem jég és nem eső volt az, ami a pitypangon koppant! Hanem egy különös színű, furcsa dolog.
– Étel! – kiáltotta Guszti, és abban a pillanatban abbahagyta a sírást. Mielőtt a többiek megvizsgálhatták volna, hogy mi érkezett odafentről, ő már be is kapta azt a valamit.
– Lehetne több eszed – szidta a jegenye. – Ki tudja, miféle vackot kaptál be.
– Az én gyomromnak semmi sem vacak – védekezett a kecske.
A kis tündér is megérkezett, de már rohannia is kellett tovább.
– Emberi ételt küldtem ide – mondta. – Egy kisgyerek épp vacsorázik odafent. Amit megeszik, abból jut ide is. Minden ehető egy kecskének, ami csak érkezik. Jó étvágyat! Engem várnak.
Azzal elröppent, és magára hagyta a társaságot az égből hulló csodákkal együtt. Érkezett onnan minden, mi szem-szájnak ingere! Hatalmas falat vajas kenyerek, hozzá zöldség is bőven. Guszti nem győzte legelni a földről, és hamarosan megállapította, hogy jobb ez mindennél, amit idáig evett.
– Hányszor esznek a kisgyerekek? – kérdezte, mikor minden elfogyott.
– Naponta négyszer-ötször, attól függ – felelte egy sokat látott öreg tölgyfa.
– Akkor mostantól nem eszlek meg benneteket! – ígérte a kecske. – Egészen addig, amíg a gyerek ellát engem minden földi jóval.
Így is lett. Napjában többször érkezett odafentről az étel. Ropogós zöldségek, finom gyümölcsök, puhára főtt hús, keksz és rengeteg féle étel. A rét pedig újból kizöldellt, a fák megteltek levéllel, a fűben nőszirom illatozott, és még az erdei gombák is bátorkodtak előbújni.